A készenlét is munkaidőnek minősül – állítja az uniós jog

Az Európai Bíróság nem régi, C518/15. ítélete szerint munkaidőnek minősül, ha a munkavállaló a munkahelyén kívül áll rendelkezésre munkavégzésre és hívás esetén nyolc perc alatt meg kell jelennie a munkahelyén. Ez azt jelenti, hogy a munkavállaló akkor is részesülhet külön díjazásban, ha aktív szolgálatot ugyan nem teljesít, de a rendelkezésre állási időszakban elérhetőnek kell maradnia és ezen időszak alatt folytatható tevékenységeit ehhez igazítva, azaz korlátozottan tudja csak elvégezni.

A „munkavállaló” fogalma önálló uniós jogi hatállyal rendelkezik és ezt nem lehet az egyes tagállami jogok szerint eltérően értelmezni. Az uniós jog alapján a munkaviszony alapvető jellemzője az a körülmény, hogy valamely személy meghatározott ideig, más javára és irányítása alatt, díjazás ellenében szolgáltatást nyújt. Ezek a jellemzők pedig a fent ismertetett készenléti esetben is fennállnak.

Mivel a Bíróság szerint a „munkaidő” és a „pihenőidő” egymást kizáró fogalmak, így ha a munkavállaló dolgozik, vagy a munkáltató rendelkezésére áll, azt munkaidőnek kell tekinteni. A két kategória között nincsenek átmeneti esetek, a munka intenzitása vagy a munkavállaló teljesítménye nem szerepel a „munkaidő” fogalmának jellemzői között.

A Bíróság korábbi gyakorlatában azonban ennek a megközelítésnek az értelmében a munkavállaló által a munkahelyen kívül teljesített készenlétet/rendelkezésre állást nem minősítette munkaidőnek, mivel ebben az esetben a munkavállaló kevesebb kötelezettség mellett oszthatja be idejét, mintha a munkáltató által kijelölt helyen kellene tartózkodnia. Amennyiben a rendelkezésre állást a munkahelyen kell teljesíteni, akkor az a munkavállaló „feladatainak teljesítéséhez” tartozik, így az munkaidőnek számít.

A Bíróság ezt a gyakorlatát nem rég az alábbaik szerint módosította: amennyiben a rendelkezésre állás nem helyhez kötött, azonban értesítés esetén nagyon rövid időn belül – maximum 8 perc – meg kell jelennie a munkavállalónak a munkahelyén, úgy ez a rendelkezésre állási idő munkaidőnek tekintendő, mivel ezek a feltételek a munkavállalót földrajzi és időbeli szempontból is jelentősen korlátozzák.

Mivel az uniós jog a munkabér szabolyázásába nem szólhat bele, így az már a tagállamok hatáskörébe tartozik, hogy a munkáltatóknak a fenti esetben a készenlét idejére is ugyanazt a díjazást kell-e alkalmazniuk, mint amit a ténylegesen munkával töltött időre vagy ez csökkentett bérezés alapján kerül elszámolásra.

A magyar munkajogra vonatkozóan a Munka Törvénykönyve csak annyit ír elő, hogy a készenlétet teljesítő munkavállaló köteles rendelkezésre állni a munkáltató utasítása esetén haladéktalanul. Azt már azonban nem tartalmazza a törvény, hogy ez milyen időtartamot jelent – kivételt képez a folyamatosan hozzáférhető egészségügyi ellátás keretében dolgozók készenléte, akik esetében követelmény, hogy az ügyeletvezető értesítésére 40 percen belül megjelenjenek munkavégzésre (általános közlekedési helyzetet feltételezve).